Földön belüliek 1. fejezet 1. rész

Alig voltam 12 éves, mikor az egész történt.

Jeremy Jackson tipikus lúzer volt évfolyam szinten mérve is.

Göndör, vörös fürtjei szanaszét álltak a feje körül, mint valami rossz     Einstein utánzatnak. Óriási szemüvegét, mintha csak a 80-as évekből varázsolták volna elő. Kapafogain fogszabályzó, egyszínű, általában kék kötött pulóverekben mászkált az iskolában.

Nagy agy volt. Kitűnő tanuló. A szülei egy kutatóállomáson dolgoztak. Annak ellenére, hogy volt pénzük rendesen, óriási palotában laktak és Hammerrel furikázták, senki nem akart a közelébe merészkedni. Kivéve két embert. De ők sem a pénz miatt keresték a barátságát.

Az egyikük Marcus Edelstein.

Magas, izomagyú menőnek néznéd.

Marcusnak tejföl szőke haja katonásan rövidre volt nyírva. Szürke szeme legtöbbször fürkészően kutatta a tömeget.

Mindig ugyanolyan, terepszínű ruha volt rajta.

Vajon mennyire lepődtök majd meg, ha elárulom: A szülei katonák voltak, de idő előtt leszereltek, azért mert rokkantnak nyilvánították őket.

Az apja baromi ijesztően nézett ki a vágásokkal az arcán és a műlábával. Viszont amilyen ijesztő volt, annyira melegszívű és jófej.

Nagyon bírtam Mr. Edelsteint. Mrs. Edelsteint annál kevésbé.

Marcus anyja keserű volt, mint Debby mama süteménye.

Elvesztette az egyik szemét, amin kalóz-féle fekete szemfedőt hordott.

Tipikusan az a fajta nő, aki ismeretségetek első négy percében szimpatikus. Utána viszont... had ne mondjam.

Mind a kettő Edelstein szülő irodában dolgozott.

Soha nem mondták el senkinek, még Marcusnak és a húgának, Jennifernek sem, hogy, hogyan sérültek meg.

Tehát: Legyenek a szülei bármennyire veteránok és ő bármennyire erős, az én drága Marcus barátom egy gyáva nyuszi volt. Rendszerint én védtem meg a többiek gúnyos, csúfolódó megjegyzésitől.

Jeremy második barátja én voltam.

A nevem Dylan Duck.

Pontosan. Duck, mint a kacsa angolul.

A szüleim se nem tudósok, se nem menő exkatonák.

Apának van egy üzlete, ahol autókhoz való cuccokat árul. A bolt mellett pedig van egy autószerelő műhely, ami anya felügyelete alatt megy.

Alacsony voltam, egy deka izom nem volt rajtam és eléggé lányos arcom miatt sokszor kinevettek.

Pisze orrú, nagy szemű gyerek.

Egyetlen erősségem abban rejlett, hogy a legkisebb zugban is észrevétlenül el tudtam rejtőzni.

Tehát verhetetlen voltam bújócskában... király.

Hogy hű maradjak az ígéretemhez, miszerint csak az igazat mondom, a legeslegelején kell kezdenem.

- Véged van, Duck. - suttogta kegyetlenül az évfolyam bunkója, Harold Stephen. Dacosan felszegtem az állam. Segélykérően pillantottam a testnevelés tanáromra Mr. Enemyre. Nem szórakozok. Tényleg így hívták. Mr. Enemy.

De hiába is vártam segítséget tőle. Kedvtelve nézte az általa összeállított csapatokat.

Az egyik oldalon a menő seggfejek álltak, míg a másikon a vézna lúzerek. Nem kérdés, hogy én melyik csapatnak voltam a kapitánya. Harold Stephen a menők kapitánya, olyan erősen szorította a kezemet, hogy biztos voltam benne, hogyha törött csontjaim nem is, de véraláfutásaim biztosan lesznek.

Végre valahára elengedte a kezem. Pimaszkodva felvontam a szemöldököm, mire felhorkantott.

- Ha az urak végeztek talán kezdhetnénk a játékot. - javasolta unottan Mr. Enemy. Ha nem ő lett volna az iskolaigazgató most valami olyasmit mondtam volt, hogy " Ahogy parancsolja, őkegyetlensége" vagy " Ha egyszer majd én leszek az elnök, akkor ezt meg fogja keserülni.". De beértem annyival is, hogy odasúgtam a barátaimnak:

- Ezzel biztosan megsért valamilyen emberi jogot. - Jeremy ekkor lázasan elkezdett hadarni valami "ötödik oldal, hatodik bekezdésről" vagy miről. Szerintem kajakra nem vágta, hogy csak úgy mondtam. Tudjátok. Olyan lazán.

Mr. Enemy belefújt a sípjába és elkezdődött a játék.

Keményen küzdöttünk (valamennyien elbújtunk az ellenség elől), de végül mindnyájan kiterítve végeztük a padlón.

- Ennyi. Lúzerek! - hallottuk a kiáltásokat.  És akkor... végre megszólalt a csengő. Feltápászkodtunk a földről és már rohantunk az öltözőkbe. Mindannyian tudtuk, hogy mi következik. Hétvége! A menő srácok valamiért nem örültek sem a hétvégének sem pedig az óra végnek, mint mi lúzerek.

A hétvége miatti lelkesedés hiányt nem tudtam mire vélni. Viszont azt pontosan meg tudtam mondani, hogy miért lettek búsak a csengő hallatán. Így nem tudtak még tovább, még jobban megkínozni minket.

Nem mintha egy percre is bántam volna, hogy nem teljesült a kívánságuk.

Boldogan robbantam ki barátaimmal együtt az iskolakapun.

- Ugye emlékeztek, hogy mára mit beszéltünk meg? - kérdeztem őket bizalmasan.

- Igen. Pontosan ott leszek 3 óra 5 percre. A Franklin Parkban. Bújócska verseny. Az nyer, akit a legtöbb időbe talál megtalálni. - Jeremy szinte már kiabált. A közelben álldogáló lánycsapat meghallotta, hogy mit mondott és elkezdtek kacagni. Egy pillantásomba került, hogy rájöjjek Lola McGil is ott áll köztük. Marcus meglátta ábrándozó arckifejezésemet és oldalba bökött.

- Felejtsd el haver! A mifélénk és a Lolafélék útja soha nem keresztezi egymást, csak a mesékben. - magyarázta.

- Tudom. - hajtottam le szomorúan a fejem. - De... csak a mesékben vannak olyan nyámnyila óriások, mint te, Marcus. - mondtam felvidulva.

Mikor hazaértem senkit sem találtam otthon, így hát unottan a hűtőhöz ballagtam. Mikor kinyitottam a frigót majdnem elbőgtem magam a látványra. Zöldségek. Akármennyire korog a gyomrom, hát én azután a karácsonyi saláta után, amit Debby mama készített én még egyszer nem eszek zöldséget.

Eszembe jutott, hogy a táskámban még van egy müzli szelet, amivel talán kihúzom addig, mire valaki hazaér.

Épp elindultam volna a nappali felé, ahol ledobtam a táskámat az egyik fotelbe, mikor edénycsörömpölést halottam az előbb említett helység felől. Aztán izgatott suttogást, majd valaki felnevetett, mire csomó pisszegés hangzott fel. Végül újra csend lett.

Mivel jobb fegyver nem volt kéznél, ezért felkaptam apa egyik csavarkulcsát, amit a pulton felejtett. Óvatosan lopózva, mint egy ninja - mindig is az akartam lenni - elindultam a nappaliba...

... És majdnem leütöttem Amy Duckot, az unokatesómat, aki alig pár centire tőlem ugrott fel hirtelen és kiáltotta el magát a többiekkel:
" Meglepetééés! Boldog szülinapoooot Dylan! "

Némileg megkönnyebbülve ejtettem le ütésre lendülő karomat. Szóval nincs itt semmiféle betörő... vagy gyilkos-emberevő-szuper-mega-zombi . Csak... SZÜLINAPOM VAN! Ami nem mellesleg teljesen kiment a fejemből. És olyan... megható vagy milyen volt látni, hogy nem felejtették el.

Ott volt anya, apa, Jeremy - nem fér a fejembe, hogy hogyan tudta tartani a száját - , Marcus, az összes unokatestvérem, nagybácsim, nagynénim... és ott állt Debby mama is egy nagy tálat szorongatva csontos ujjai között, amiben egy adag Debby-féle-édes-keserű-saláta rejtőzött. És bár holtbiztos, hogy a saláta olyan borzalmas, hogy még anya mélyen utált macskájának, Gombi Úrnak sem adnám oda, attól még... szép gesztus volt.

Ha most arra gondoltok, hogy nehéz lehetett összetrombitálni a rokonságot, tévedtek. Az egész Duck család ugyanabban a városban tengette napjait a lehető legmonotonabb hangulatban.

- Szívecském! Hogy van a mami szeme fénye? - topogott elém Debby mama.

- Jól vagyok nagyi. - mosolyogtam. Debby mama végigmért, majd szúrósan a szemem közé nézett.

- Dehogy vagy jól, hisz még a nagyapád csontváza is húsosabb nálad, higgy nekem. Gyere hoztam a kedvenc salátádból! Ülj le és mindjárt jövök. - Nagyot nyeltem, mikor ráeszméltem, hogy feltett szándéka megnézni, hogy megeszem-e amit kirak elém.

- Jól vagy, életem? - aggodalmaskodott. - Olyan sápadt lettél hirtelen.

- Nem. Semmi baj. Jól vagyok.  - nyögtem és lehuppantam az egyik székre. Mikor Debby mama elment Jeremy és Marcus leültek  mellém.

- MI az srácok? - kérdeztem. Cinkosan összenéztek. Vagyis Marcus bamba vigyorral a képén sokat sejtetően rámosolygott Jeremyre, aki visszavigyorgott, így mindenki láthatta a fogszabályozójába ragadt spagetti és sajt darabokat.

FÚJ!

- Van egy külön meglepetésünk a számodra. - vigyorgott Jeremy.  - A szüleid belementek, hogy hármasban elmenjünk a Lotus Cookie -ba, miután lejátszottuk a bújócska versenyt. Azt mondták, hogy falaznak nekünk a vendégek előtt is.

- Indulhatnánk most is? - pattantam fel, mikor megláttam, hogy Debby mama közeledik felénk egy jól megrakott tányérral. A tányéron a "kedvenc" salátámmal.

- Most? – kérdezték némileg leesett állal. Gyorsan bólintottam, majd megragadtam őket és köszönés nélkül kirobogtam velük az ajtón. Mikor az utcára értünk megkönnyebbülten, lihegve támasztottam neki a hátamat a falnak.

Megmenekültem.